A kilakoltatások a gazdasági válság következményeként ismét a társadalmi diskurzus részei lettek. A megszólalók, vélemény-nyilvánítók igyekeznek ennek mentén szolidaritásukról biztosítani a kilakoltatás veszélyével fenyegetett hitelhátralékos családokat. Immár a kormányzat és a jogalkotás is foglalkozik e problémakörrel, ami helyénvaló és rendben van, hiszen ekkora méretű nyilvánvaló fenyegetettség és probléma mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

A hitelhátralékos családok megsegítését magam is támogatom, a kilakoltatási moratórium bevezetésével egyetértek, mint ahogy az ennek kapcsán megnyilvánuló szolidaritással is.

Ugyanakkor szóvá kell tennünk, hogy a hitelhátralékosokon kívül további jelentős társadalmi csoport is - ráadásul folyamatosan - fenyegetett a kilakoltatásokkal, mégpedig az önkormányzati bérlakásszektorban élő lakbér- és közüzemi díjhátralékos több ezer bérlő, akik esetében teljesen érthetetlen módón nem tapasztalható együttérzés, vagy a helyzetüket menteni igyekvés.

Pedig e szektorban élő honfitársaink ugyanúgy rászorulnak a társadalmi szolidaritás gesztusaira és a segítő beavatkozásokra is, mint a hitelhátralékosok.

Ha elfogadjuk azt az egyébként helyénvaló érvelést, hogy a hitelhátralékos családokat meg kell védeni, menteni a kilakoltatás következményét jelentő hajléktalanságtól, a teljes ellehetetlenüléstől, mert például társadalmilag nagyobb kiadást jelent a hajléktalankénti ellátásuk mint megsegítésük, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy ugyanilyen közös társadalmi érdekünk az önkormányzati bérlakásszektor hátralékosainak megmentése is.

Nem pusztán azért, mert egyébként nyilvánvaló, hogy a hajléktalanságból csak a legritkább és legszerencsésebb esetekben léteznek kivezető utak, hanem azért is, mert szintén tény, hogy a prevenció mindig olcsóbb és hatékonyabb, mint az utókezelés.

Ennek ellenére az önkormányzati bérlakásszektor hátralékosainak kilakoltatása zavartalanul zajlik évek, évtizedek óta, amelyekkel szemben néhány és elszórt civil tiltakozás említhető pusztán.

Pedig, mint ahogy a hitelhátralékosok vétlenek a gazdasági válság kialakulásában, ugyanúgy vétlenek az önkormányzati bérlakásszektorban élők:
1. a bérleti díjak többszörösére, akár 150 százalékra emelkedésében,
2. a közüzemi díjak elszabadulásában,
3. vagy a tartós munkanélkülivé és fizetésképtelenné válás előállásában.

A róluk folyó diskurzus, a közbeszéd és közgondolkodás mégis elintézi ügyüket pusztán azzal, hogy ők nem is akarnak fizetni.

Az ilyen és ehhez hasonló előítéletek, sztereotípiák miatt válnak az őket sújtó szankciók könnyen eladhatóvá. Ezért folytak a kilakoltatások szinte zavartalanul, figyelmen kívül hagyva, hogy eképpen közfelhatalmazás és közfeladatellátás keretében termelte újra a társadalom a hajléktalanokat, kirekesztetteket.

Az elhelyezés nélküli, pusztán utcára történő kilakoltatások az érintettek - gyakorta kiskorú gyermekeket nevelő családok - körében sokkot, de azt is mondhatjuk, hogy olyan tartós sokkot okoz, amely egyben a végleges társadalmi talajvesztés és kirekesztődés kapuja.

Összességében tehát: teljeskörű kilakoltatási moratórium szükséges.

Szükséges, de minden bizonnyal nem elégséges intézkedés, hiszen a kilakoltatást egy hosszú folyamat előzi meg és az valaminek a következménye.

Az ide vezető okok feltárása és kezelése nélkülözhetetlen, mert enélkül pusztán a kilakoltatás időpontja tolódik ki, lélegzetvételnyi szünettel.

A banki hitelhátralékosok esetében ismertek az ide vezető okok, széles körben kerültek feltárásra és kommunikálásra.

Az önkormányzati bérlakásszektor esetében ez nem történt meg, ezért röviden ismertetjük:

1. Az önkormányzatok a lakbér megállapításának tekintetében teljes szabadsággal rendelkeznek. Nem ritka a lakbérek egylépésben, többszörösére történő - akár 150 százalékos - emelése, amely ellehetetleníti a családokat. Eddigi tapasztalataink szerint gyakorta használják e módszert arra, hogy később hátralékosság címén egy adott területről a szegénységben, mélyszegénységben élőket és a romákat eltávolítsák és az adott területeket gazdasági céllal hasznosítsák.

2. A határozott idejű lakásbérleti szerződéseket lejártukkor indoklás nélkül nem hosszabbítják meg. A határozott idejű szerződések bevezetésének az volt a logikája, hogy lehetőséget teremtettek az önkormányzatoknak mint bérbeadóknak a bérlő családok szociális, vagyoni és jövedelmi helyzetének felülvizsgálatára, azaz aki határozott időtartam alatt megnyerte a lottó 5-öst, vagy jelentős örökségre tett szert, az a továbbiakban már nem szorul rá a szociális önkormányzati lakásra. Ami így rendben is volna, csakhogy az önkormányzatok a rászorultság további fennállásától függetlenül sem hosszabbítják meg e szerződéseket, aminek következtében a családok elveszítik kizárólagos lakhatásukat.
Cinikus dolog azt várni e családoktól, hogy miközben esetleg a szociális lakbér megfizetése nehézséget jelentett, majd a piaci albérleti díjat képesek lesznek megfizetni, vagy hogy az egyáltalán jelent számukra valós lakhatási alternatívát, és akkor még nem ejtettünk szót az albérleti piacon fennálló, a gyermekes és a roma családokkal szembeni ellenállásról.

3. A kapcsolódó ellátások egyenetlensége és hozzáférési nehézségek: a hátralékos bérlők megsegítésének egyik fontos eszköze az adósságkezelési támogatás, amely azonban csak a 40.000 főnél nagyobb településeken kötelező alapellátás. Az ennél kisebb településeken élő hátralékos bérlők nem feltétlenül jutnak e támogatáshoz, így hátrányosabb helyzetbe kerülnek. Kézenfekvőnek tűnik a megoldás: az adósságkezelés alapellátássá, ezáltal a rászorulók számára egyenlő eséllyel hozzáférhetővé tétele.

E jelentős társadalmi csoport helyzetét tovább nehezíti, hogy a jogalkalmazó önkormányzatok a tulajdonlásukat biztosító jogszabályokat maradéktalanul érvényre juttatják, míg a közfeladataik ellátását megállapító jogszabályokat, illetve az állampolgárok szociális, gyermekvédelmi, lakhatási, végrehajtási, közoktatási jogait már kevésbé, miközben az e jogokat biztosító jogszabályokat szintén a Magyar Országgyűlés alkotta.

Bizonyos, hogy az egyébként üdvözölt kilakoltatási moratóriumon kívül a probléma érdemi és valós kezeléséhez elengedhetetlen egy, a hajléktalanná válást, lakásvesztést megfékező jogszabály, vagy ezirányú jogszabály-módosítások, amelyeknek egyidejűleg kell biztosítaniuk az ágazati jogszabályok közötti anomáliák feloldását és azok koherenciáját. Szükségszerűen következik ebből, hogy a jogalkotóknak a moratórium meghirdetésén túlmenően további - lehetőleg a fentiekhez kapcsolódó - lépéseket kell tenniük.

Feltéve, hogy a problémakört érdemben akarják kezelni!

Setét Jenő írása